Angliai időjárás

Ahogy már annyiszor ígértem, írok egy kicsit Angliáról. Az első és legfontosabb téma mi más is lehetne mint az időjárás.

Az időjárás itt csodálatos, ahogy az köztudott.

Anglia egy olyan hely, hogy egyszerre tud sütni a nap és esni az eső vagy akár a hó. A nap ilyenkor nemcsak sütni tud, de még ragyoghat is.

Szeles időben a tenger színe acélkék és csak úgy tajtékzik.

Amikor egy víztől roskadozó, kövér felhő alatt állok, amiből szemerkél, de akár ömölhet is az eső, azért láthatom, ahogy a tenger felől a nap hogyan olvasztja szét és teregeti odébb a felhőmet, hogy kisvártatva le kelljen vennem még a kabátot és a pulcsit is magamról a hirtelen támadt meleg miatt. Az esővíz pedig gőzölőgve párolog el az aszfaltról, mintha sosem lett volna.

Hiába indulok el tiszta kék ég alatt, napfényben, attól még délután eshet rám jégeső és újabban már hó is, minden további nélkül.

Érthető tehát, ha az angoloknak egy életen át van mondnaivalójuk az időjárásról.

Úgy beszélgtenek az időjárás viselt dolgairól, ahogy a szülők a gyerekeikről. A fejüket csóválják, ha rosszul viselkedett és lelkendeznek, ha jól teljesített. A jövőbeni kilátások rendszeres latolgatásáról nem is szólva.

Úgy az övék ez a változékony és kiszámíthatatlan időjárás, ahogy a skandinávoké a hideg és a rengeteg hó, ahogy a beduiné a tűző nap és a folytonos homokszitálás.

10-02-21 | 2 komment
Kategóriák: Anglia
írta: rizspapír

Vörös micsoda

Huszonkettő voltam, amikor megismerkedtünk, huszonhárom, amikor összeházasodtunk. Nem nagyon tudtuk, hogy mit cselekszünk, de nem is törődtünk vele. Nagyon szerettük egymást, és ez volt a lényeg.
Persze nem volt egyszerű eljutni idáig. Volt, hogy bizonytalankodtunk. Szerencsére felváltva csináltuk, úgyhogy nem lett belőle nagy gond. Most azért írok, hogy elmeséljem, hogy öt év elteltével megint én lettem bizonytalan, de már nem mondom neki. Szerintem ő is érezhet ilyesmit, és szerintem ő sem akar beszélni róla.
Most már házasok vagyunk, és ezen nem nagyon lehet változtatni. És ugye nem is kell, mert jól megvagyunk. Nincs valami izgalmas életünk, az igaz, de én sem és ő sem vágyott soha különösebben izgalmas életre.
Gyerekünk még nincsen, ha lesz, attól biztos minden kicsit más lesz, és az is egyfajta izgalom. De olyan izgalom, ami szabad nekünk. Persze senki nem tilthatna meg nekünk semmit, mert elég, ha mi megtiltjuk magunknak.
Azaz, pont azért írok, mert történt velem valami olyan, amit meg kellett volna tiltani magamnak. És csak az a baj, hogy nem tettem, és még örülök is neki. Régebben ez nem így lett volna. Mikor bizonytalankodtam, akkor például olyasmi miatt, hogy karácsonykor hazamentünk a szüleimhez, és ő beleült apám foteljába, hátradőlt, és szétterpesztett lábbal azt mondta apámnak, vagy csak úgy bele a szoba levegőjébe, hogy „Mindig is erre vágytam.” Általában nem beszélt sokat, de ezt elmondta. És akkor nekem összeszorult a gyomrom és egy pillanatra félelmet éreztem és ki kellett mennem a konyhába. Persze anyám is pont ott volt, és nem mondtam neki, hogy miért gyengült el a lábam, mert tudom, hogy úgyis azt mondta volna, hogy örülnöd kéne.
Mikor nagyobb lettem, néha elcsodálkoztam, hogy bírnak a szüleim ekkora unalomban élni. Persze biztos csak én láttam unalmasnak, mert most a saját életemre nem mondanám ugyanezt. Pedig lehet, hogy ha lenne gyerekünk, ő is unalmasnak tartana minket.
Hát nem izgalmas, az igaz, de ő nagyon gyengéd és kedves velem. Mindig is az volt. Velem volt egy-két baj már régebben is, de ő ennek ellenére is szeretett és ezért hálás vagyok neki. És még most is szeret, ami nagy dolog mert a barátnőm és a férje például hiába, hogy később házasodtak össze, de ölik egymást. Borzalmas lehet.
Ő nagyon figyelmes. Bizonyos dolgokban nagyon makacs és idővel az is kiderült róla, hogy borzalmasan tud káromkodni apró-cseprő dolgokon is, de valahogy ezt is el tudtam fogadni. Lehet, hogy csak azért, mert nagyon szeretek vele aludni. De ha már elfogadtam, nem mindegy, hogy miért? Így is szeretem és kész.
Szóval, az egészen biztosan jó a házasságban, hogy lehet valakivel aludni, aki kedves nekem. Amikor például valamiért későn ér haza és bebújik mellém, mindig megölel és egészen hozzám bújik és én örülök, hogy végre megmelegedhetek mellette. Tudom, hogy nem csalt meg, és szerintem soha nem is fog. De ha megcsalna, el tudom képzelni, hogy azt is megbocsátanám neki.
Én sajnálom néha – bár tudom, hogy ez nem ide tartozik -, hogy nem jártam rendes iskolába, néha elfog az érzés, hogy többet kéne tudnom a világról és az emberekről. Annak idején eldönthettem, hogy gyors- és gépíró iskolába járjak, vagy fodrász legyek. Én az utóbbi mellett döntöttem, mert valamivel izgalmasabbnak tűnt. Eleinte élveztem, mert mindenki mondta, hogy jó érzékem van hozzá, de pár éve már nem dob fel egyáltalán. De hát valamit dolgozni kell, és ez nekem nincs is ellenemre.
Ez csak arról jutott eszembe, hogy egy idő után meg kellett állapítanom magamban, hogy vannak bizonyos dolgok amiket, bármennyire is szeretném, de nem értek benne. És ettől kicsit bénultnak érzem magam, mert úgy érzem olyankor, hogy nagyon távol van tőlem. Például biztos vagyok benne, hogy foglalkoztatják olyan dolgok, amikről velem soha nem beszélgetne. Szerintem mással sem, ami egyrészt jó, mert azt hiszem, rosszul esne nekem, hogy akkor velem miért nem, másrészt kicsit sajnálom, hogy nincs senki, akivel beszélgethetne.
És szerintem ez miatta van így. Nagyon zárkózott, szegénykém. Ezt mondtam is neki. Hát csak hümmögött, és látszott, hogy nem nagyon tud ezzel mit kezdeni, hogy ilyeneket mondok neki, úgyhogy nem is forszíroztam sokszor. Ilyen és kész, és én így is szeretem.
De azért az szerencse, hogy velem szeret együtt lenni. Ha ez nem így lenne, akkor biztos, hogy nem házasodhattunk volna össze. Mert mi lett volna abból?
De így is, hogy minden rendben van, és így is, hogy szeretem és tudom, hogy ő is nagyon szeret engem, így is baj történt. Mert két hónappal ezelőtt, egyik este nagyon rosszat tettem. Lehet, hogy megbocsáthatatlant. De ezt csak az eszem mondja, mert igazából boldog voltam.
Az történt, hogy amikor este mentem haza, összetalálkoztam az ipari iskolából - ahol tanultam, és ahol igazából nem tanultunk semmit -, az egyik fiúval. Hát úgy emlékeztem rá, mint egy fiúra a suliból, pedig nagyon megváltozott. Beszélgetni kezdtünk, már nagyon régen nem láttuk egymást, legalább hét éve. Mindenfélét mesélt, hogy már nincs a városban és miket csinált, csupa hihetetlen dolgot, én sokszor nem is tudtam megállni, hogy ne nevessek, hogy milyen felvágós és biztos, hogy a fele sem igaz. Már vagy egy órája beszélgettünk, bort is ittunk, mert közben beültünk egy helyre - ahol azelőtt még sosem jártam -, és én éreztem, hogy kipirulok, és nagyon sokat kellett nevetnem, és kuncogtam is folyton, nem bírtam megállni, mikor egyszer csak megfogta a combomat.
Megmarkolta, szorította és olyan tekintettel nézett rám, hogy akár meg is ijedhettem volna, közben már simogatni is kezdett, de valahogy erősen, mint aki nem is akar elengedni soha. Mintha az lehetetlen volna. Nagyon dobogni kezdett a szívem, alig kaptam levegőt és forróságot éreztem az egész testemben, de aztán menekülni akartam, mert eszembe jutott, hogy ezt nekem nem szabad engednem.
És akkor ezt valahogy megérezhette, mert elengedett.
Csak nézett rám, mintha én lennék az egyetlen, akire szüksége van ezen a világon. Mintha rám lenne szüksége, hogy ne pusztuljon éhen, vagy szomjan. Vagy hogy ne történjen valami baja, valami visszavonhatatlan. Olyan volt, mint aki meg akar halni. Sóvárgott, könyörgött a szeme és húzott magához, valahogy magába, a teste mélyére, hogy legyek ott, benne, hogy ne legyen olyan egyedül, vagy üresen, és én is haljak meg vele. És azt is láttam a szemében, hogy az gyönyörű lenne. És én akkor megcsókoltam. Mintha nekem is ugyanannyira fájna, és én is legalább annyira szomjas lennék az életére. Mintha nekem is csak rá lenne szükségem ezen a világon egyedül. Csak akkor vettem észre, hogy mindig is mennyire iszonyúan szomjas voltam, igen. Nem is tudtam róla, de még lehet, hogy sokkal szomjasabb voltam, mint ő.
A kezeibe fogott és össze-vissza csókolt, és szorított, és én is őt, szinte dühösen, és nem érdekelt minket, hogy mit gondolhatnak az emberek körülöttünk, és nyögve suttogta a fülembe, hogy "Gyere el a Vörös micsodába, ami a sarkon van, ott lakom, el kell jönnöd, minél hamarabb, még ma, most, vagy holnap, csak gyere, gyere el".
Aztán eljöttem, de onnan. És szaladtam hazafelé, és borzasztóan össze voltam zavarodva. Amikor hazaértem és megláttam őt, ahogy a konyhában áll és a vacsorát rakja össze éppen, akkor iszonyatos fájdalmat éreztem, hogy hogy lehettem ilyen szomjas mellette, és legszívesebben mindent elmondtam volna neki és a bocsánatáért könyörögtem volna, de tudom, hogy nem bocsátott volna meg.
09-04-18 | 2 komment
Kategóriák: Novella
írta: rizspapír

Hétköznapi szenvedély

Reggel kipattant az ágyból. A férje már nem volt otthon, kora reggel elindult a munkahelyére. Gyorsan riasztotta a gyerekeket, tejet forralt, rádobálta a reggelit az asztalra, gyors puszit nyomott a gyerekek fejére, evés, fogmosás, sietve felöltöztek és már otthon sem voltak.

Be az autóba, óvodánál ki az autóból, búcsú puszi, és futott tovább. A járókelők utána fordultak az utcán, ahogy színes ruháiban, parfümillatot árasztva szerteszéjjel, szaladt visszafelé a kocsijához. 

A körforgalom után rákanyarodott a Tisza-hídra, s csak Tószeg felé, amikor már felvehette végre a megfelelő sebességet, akkor tudott gondolni bármire is. Arra gondolt egyetlen józan pillanatig, hogy sajnálja a gyerekeit, amiért így kell élniük, hogy ő képtelen jelen lenni.

Egyetlen pillanat volt, mert az agyába visszatolult mindaz a sóvárgás és dühös kielégületlenség, ami szétvetette a lelkét és szétsugárzott belőle, szét a világba, és zilált és felkavart mindent körülötte.

 

Mindig rá gondolt, mint egy mániákus. Mióta összevesztek, és a férfi hetek óta nem jelentkezett, állandóan csak a forróságot és a fájdalmat érezte a mellkasában, a szívében. Hogy szinte levegőt is alig kapott. A keserűségtől és a dühtől legszívesebben üvöltött volna és bármelyik percben el tudta volna sírni magát.

Végre megérkezett a poros kis faluba. Csikorogva fékezett le a ház előtt, ahová igyekezett. Becsapta a kocsiajtót, magas sarkú cipőiben keresztülbillegett a sártócsákon. Nagy levegőket vett és a szíve olyan hangosan vert, hogy kopognia sem kellett volna. Ahogy nem is tette. Tudta, hogy bent a szobában, a lehúzott redőnyök mögött a szeretője alszik.

Arra készült, hogy egyszerűen csak bemegy a házba és kész. Mindenre el volt szánva. Arra gondolt, hogy ha kell, akkor még meg is üti vagy megöli, mindegy.

Mikor elképzelte, ahogy ott békésen alszik, összefacsarodott a szíve, és a fájdalomtól és a dühtől, úgy érezte megtébolyul.

Kinyitotta a kaput, végigmenetelt a ház melletti ösvényen és berontott a bejárati ajtón.

A férfi felült az ágyban, amikor a hálószoba ajtaját tépte fel éppen. A férfi a fény ellen a szeme elé emelte a kezét.

Ő beviharzott és kiabálni kezdett: ”Soha, soha többet ne csinálj ilyet velem!” – közelebb ment, a férfi megfogta a kezét és magához vonta.

Ő a vékony kezeivel ütni kezdte a férfi mellkasát és közben vadul bizonygatta, hogy „Én meg foglak ölni, ha nem szeretsz. Mással voltál, megcsaltál? Nem csalhatsz meg, érted?” - s közben elkezdett sírni is.

A férfi rámosolygott. Csitítgatni kezdte. Valamiért szerette ezt a nőt. – „Igen, megölsz, tudom. Na, most már ne verjél, nem csallak meg, úgyis tudod.”

Akkor aztán a férfi megcsókolta őt, úgyhogy megkapta, ami után már hetek óta olyan  nagyon sóvárgott. Minden átmenet nélkül kívánta meg azonnal. Szeretkezni kezdtek élet és halál peremén táncolva legalább délutánig, mert aztán a nő ment az óvodába a gyerekeiért.

08-12-07 | 1 komment
Kategóriák: Novella
írta: rizspapír

Jelentés

Miután leakasztottam a tér lezárására szolgáló láncot a helyéről megkezdtem a terület tüzetes átvizsgálását. A téren a közvilágítás egyenetlen volt. Az ezután történteket már nem tudom időrendi sorrendbe helyezni, mert gyorsan történt minden és nem tudtam kontroll alatt tartani az eseményeket.

Arra biztosan emlékszem, hogy egy rossz kinézetű, borostás férfi, akinek az arcára nem emlékszem, a bejutást követő negyedik percben, továbbhaladásomat megakadályozva nekem szegezte a kérdést:

Maga mit keres itt?

Én? Én itt sétálok. Nem szabad? – kérdeztem vissza.

Nem, nem szabad. TILOS. Nem látta a láncot?

De láttam. De nem vettem komolyan, mert nem volt rajta lakat.

Hát épp ez az, amit nagyon elhibázott. Hogy nem vette komolyan.

Ekkor kaptam a tarkómra egy ütést és elvesztettem az eszméletemet. Nem tudom, hogy ezt követően mennyi idő telhetett el.

A homokozóban tértem magamhoz megkötözve.

Nem messze tőlem egy csapat férfi beszélgetését hallottam. Nem tudtam kivenni, hogy pontosan hányan vannak.

- Nem engedhetjük, hogy még egyszer ilyen előforduljon. Ki a felelős ezért?

- É..én.

- Már megint? Neked ez már a sokadik kihágásod. Ki akarod rúgatni magad, arra játszol?

- N..nem.

- Akkor csinálj valamit ezzel! Tűntesd el!

- J..jó, oké.

Odaléptek a fejemhez. Valaki a hónom alá nyúlt és elkezdett húzni a tér egyik sötét sarka felé.

- F..figyelj, gyere haver, ezek itt nagyon be vannak pöccenve rád. Nem kellett volna ide jönnöd. Én nem haragszom, de most akkor is ki kell, hogy nyírjalak. Nem szívesen csinálom ezt a melót. Bassza meg, hogy mindent lakatra kell zárni!

- Mi?! De hát én itt csak sétálgatni akartam egy kicsit!

- H..hát nem kellett volna, haver. Nagyon rossz helyet választottál. Tudod te hány ember van már ide eltemetve? Ők is csak sétálgatni akartak, meg kutyát sétáltatni, meg ilyen baromságok. A múltkor egy szerelmespárt kellett kinyírnom, mert idejöttek azt csókolóztak. Elég baj, még ha veszekedtek volna (olyanokat is kellett már kinyírnom), de nem. Azért lehetett volna annyi eszük, hogy nem pont idejönnek! De nem volt, bazmeg! Sivalkodtak kicsit, könyörögtek párat, azt puff, ment a golyó a fejükbe. Hát, téged is sajnállak. Faszér' mászkálsz erre! Na, gyere, itt jó lesz.

- Várj, várj egy kicsit! Légyszi, ne ölj már meg! Én nem láttam semmit, nem hallottam semmit, egyikőtöket se ismernélek meg! Ne csináld már! Nem készültem még fel rá!

- N..nem?

- Hát, nem. Nagyon váratlanul ért ez a dolog.

- H..hát, megértem, engem is váratlanul érne. Hja tényleg, mekkora szívás, lejössz sétálni, azt fejbelőnek. Fú, basszus, azért ez tényleg szar lehet!

- Hát, jól gondolod, ez nem valami könnyű helyzet. Túl.. túl váratlan, tudod?

- Aha.

- Akkor… megengeded, hogy elmenjek?

- … ?

- Hm?

- Há’, jóvan, akkor menjél. De kuss legyen, oké? Tartsad a szádat.

- Oké, köszi.

- N..na, húzz el! Szeva.

- Oké, szia, és még egyszer köszi!

08-12-05 | még nincsenek kommentek
Kategóriák: Stílus- és/vagy ujjgyakorlat
írta: rizspapír

A sellő

Születése óta a víz alatt lakott. A tenger szép kék volt, viszonylag meleg és többé-kevésbé mozdulatlan. Kisebb korában óvakodott feljebb úszni, mert a víz ott már jócskán hullámokat vetett, ami, megfigyelései szerint mindig csak ide-oda csapkodta őt. Úgy tapasztalta, hogy a lenti simogató áramlatokban jól mozgott, így nem volt értelme fent reménytelen evickélésbe kezdeni. Egyszer még olyan is volt, hogy kidobta egy hullám a víz felszínére, ahol elszörnyedve látta, hogy milyen haragosan zúg minden, az ég szürke, komor és még villámok is cikáznak.
Ideje java részét ezért inkább a víz belsejében töltötte. Nagyon sokáig ki sem dugta a fejét.
Később, mikor valamivel nagyobb lett, egyre többször gondolt arra, hogy ha már úgyis úgy hullámzik minden odafönt, meg kéne tanulnia ott is olyan könnyedén és nyugodtan úszkálni, ahogy lent. Így aztán egyre többször merészkedett föl. Egy idő után felfedezte, hogy csodálatos módon, nagyon is jól ismeri a hullámok természetét. Tudta, hogy egyik jön a másik után, leviszi a mélybe, s egy másik fölemeli újra. Ezután már minden idejét fent töltötte, szépen siklott a hullámokon és bennük, elkezdett játszani, örülni, erősnek érezte magát, még merész is lett.
Ha olykor eszébe jutott a lenti csönd, csak kacagott, vagy fanyalogva gondolta, hogy az csak ebihalaknak való búvóhely.
Aztán jött a vihar. Megszeppent, mert jól emlékezett rá, milyen veszélyes is az. Egy pillanatra még arra is gondolt, hogy visszaúszik a tenger belsejébe megint, de aztán úgy döntött, hogy érzi magát elég ügyes úszónak ahhoz, hogy erre nem lesz semmi szükség. Csalódott is volna magában. Úgyhogy belevetette magát a legnagyobb hullámokba is.
Meglegyintette azért néha a félelem, de csak mert messzi vizekre sodródott. Olyan vizekre, ahol még sosem járt. Egy különösen sötét hullám aztán végül is akkora örvényt vetett, hogy ő beleveszett egészen.
A vihar elmúltával egy napfényes parton találta magát. Az uszonya csupa homok volt, ezüstpikkelyei mind összetöredeztek a szárazságtól. A tenger pedig egészen messzire visszahúzódott már.
Akkor belátta, hogy így kell kezdenie magával valamit. További éveiben azzal foglalkozott, hogy uszonyaival a karistolós homokban próbált meg haladni. Ebben egyébként óriási rutint szerzett, sőt némi kecsesség és könnyedség kifejlesztésén is fáradozott, csak úgy a maga örömére, és - lelke mélyén azt is tudta - teljesen feleslegesen.
Csak mostanában, a sok hiábavalónak mondható küzdelem után jutott eszébe, hogy talán bölcsebb volna valóban alkalmazkodnia a megváltozott körülményekhez, és például lábakat növesztenie.
08-06-05 | 3 komment
Kategóriák: Rizspapír
írta: rizspapír

Építő kritika

- Na, mi van veled? Nem tűnsz valami jókedvűnek.
-  Á, nincs semmi.
- Te figyelj csak, ezt ne mondd már, hogy "á, nincs semmi". Ez annyira gáz.
- Gáz?? Hát tényleg nem vagyok jókedvű, mert... 
- Na látod, egyből védekezni kezdesz! Már a múltkor is megfigyeltem, hogy valami baj van veled. Például olyan zárkózott vagy néha. Van olyan is, amikor meg kifejezetten támadó vagy.
- Hát de...
- De nem kell a "de", meg vitatkozni és megbántódni sem kell, mert nem bántásból mondom, csak hogy gondolkozz el! Tekintsd ezt építő kritikának.
Egyébként csinos vagy ebben a ruhában. Eszünk valamit?
08-05-29 | még nincsenek kommentek
Kategóriák: Zsírpapír
írta: rizspapír

A kislány

A kislány felszökdécselt a lépcsőn és az ajtóig ugrabugrált. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Megállt és halkan kopogni kezdett. Semmi. Aztán hangosabban kezdett kopogni. Később csukott szemmel azt suttogta az ajtónak, hogy "Nyissátok ki..." Még később ugyanezt dúdolgatta hosszan a kulcslyukba. De még mindig semmi. Aztán hangosabban kezdett kopogni és hangosabban kezdett suttogni. Utána pedig már dörömbölt, és azt kiabálta, hogy: "Engedjetek be, mert.. mert.. árva vagyok!"
Ekkor valaki feltápászkodott a kanapéról, odacsoszogott az ajtóhoz, kinyitotta, és gyorsan berántotta rajta a kislányt.  
08-05-29 | 1 komment
Kategóriák: Rizspapír
írta: rizspapír

Eszkimó mese a szerelemről

 Egy apának volt egy lánya, aki valami olyat tett, amit apja szerint nem kellett volna. Az apa ezért cserébe könyörtelenül letaszította lányát egy szikláról, bele a jeges tengerbe. A lány meghalt, s hosszú évekig ringatózott csontvázként a tenger fenekén. Mígnem arra járt egy halász. Halászgatni kezdett, s hálója bele is akadt valamibe, melyről hitte, nem lehet az más, csak valami jó zsákmány. Már nagy vidáman gondolta is, hogy ez lesz a nagy fogás, egy szép nagy, gyönyörű hal. Ezután már nem lesz az élet olyan nehéz, olyan sivár, mert ebből élete végéig is lakmározhat. Húzta a hálót, húzta csak húzta, s a víz alatt a csontvázlány ettől mind inkább belegabalyodott a kötelekbe, míg végül egy hófehér koponya bukkant fel a víz színén. A halász minden reménysége és öröme egy csapásra elillant. Hiába volt a nagy munka, a lelkes várakozás. Hanem a nagy-nagy ijedelem annál inkább erőt vett rajta. - Jaj, mit fogtam én! - kiáltotta, és sebesen evezni kezdett visszafelé, hátra se nézett! De láss csodát, a háló rágabalyodott a lányra, így aztán szegény a víz színén száguldott a halász után, akár csak egy lidérc. A halász rettegve ugrott partra, s futott-futott az életéért, csak a Halál meg ne ragadja, csak el ne borítsa! De az ő lábán is ott volt az összegubancolódott kötél, úgy rohant szívszakadva, észre se vette. Míg végre elért jégházához, s bebújt a folyosón. A sötétben ült még sokáig, arccal hópadlójára borulva és szíve remegett.
A csontvázlány összetörve ott feküdt a havon a sötét ég alatt, alabástrom teste csillogott a holdfényben. A halász nézte a sötétből, s szíve lassan megnyugodott. Behúzta hát a kunyhójába, ne fagyoskodjon odakint ilyen meztelenül. Tüzet gyújtott, hajából is levágott, s azt is a tűzre dobta, hogy még több meleget adjon. Óvatosan bontogatni kezdte a lány köteleit, s helyére igazgatta minden apró csontját. Mikor kész lett, elaludt vánkosán. Szívét melegség és szomorúság járta át. A tűz melege betöltötte a levegőt, s átmelegítette a lány csontjait. Nem bénította már a jeges víz, nem karcolták az éles sziklák, nem dermesztette többé a könyörtelen fagy. A halász mellé bújt hát, s szomjazva itta fel forró könnyeit. Bordái ekkor megteltek hússal, a szíve is megdobbant, tüdeje egy sóhajjal felszakadt, megteltek keblei is, domború lett hasa és combjai, sötét haja vállára omlott, bőre puha lett s fehér, mint a hó. Átölelte ekkor a halászt, megcsókolta arcát és száját és a testük egybeforrt. Így ringtak ketten, egymást melengetve a világ hosszú, hideg éjszakáján át. 

08-04-14 | még nincsenek kommentek
Kategóriák: Mese
írta: rizspapír

Fényes fehér

 

Éppen a nappalit porszívózta, mikor megint ugyanazt kezdte érezni. És megint porszívózás közben, mint először. Előjött még egyszer az első gyereke születése után is. Akkor meg a csecsemőjét altatta már órák óta. Aztán évekig semmi.
Most akkor kezdődött, mikor a porszívót rángatta éppen keresztül az előszobaküszöbön. Hirtelen nagy nyugalom fogta el, aztán már nem érzett semmit. Egyáltalán semmit.
A keze tovább porszívózott előre-hátra, oldalra, vissza. A küszöb belesimult a parkettába, az ajtófélfák félreálltak, valahogy a sarkokhoz is minden akadály nélkül hozzáfért. A porszívó könnyen siklott a keze alatt, s ami még furcsább volt, megnémult. Ahogy az ablak előtt álló gesztenyefák lombjában lakó madarak is. És az utcai forgalom.
Befejezte a munkát, szétszedte a porszívót és betette az előszobaszekrénybe.

Körbenézett a nappaliban. Ismerte ezeket a tárgyakat. Most olyanok voltak, mint a megfakult fényképek. A csend és a fény lúgozta ki őket, ami áttört a függönyökön és elárasztott mindent.
Ugyanilyen fényes fehér volt az a valami is, ami most beleült a tudatába és egészen kiszorította őt.
Épp csak egy kis hely maradt a számára. Ahol pedig idáig akkora tágasság volt, hogy lehetett benne tévelyegni, dühöngeni, örülni, félni. Visszhangzott és felerősödött benne minden. Most csend volt, s ő mozdulni sem tudott.
Ha bohóckodhatna, vagy legalább sűrűbben pisloghatna, hogy visszanyerjen egy kis teret, ahol tovább lézenghet, ahol érezhet, elszórakozhat.
De nem sikerült. Ugyanazzal az egyszerű célratöréssel, ahogy az előbb a házimunkát végezte, vette fel a cipőjét és kilépett az ajtón.
Az iskolába indult a gyerekéért. És nem érzett semmit.
A kisfiú kijött az iskolakapun, lefelé trappolt a lépcsőn és már intett is. Ő kiszállt az autóból s elément, hogy elvegye a táskáját. Köszöntötték egymást. A fia ránézett, mosolygott, majd megállt egy pillanatra. -"Mi van?"
A Nap bevilágította az egész teret. A házak falai vakítottak és mozdulatlanul sugározták szerte a fényt és a meleget. Akkor már mosolygott, és elkezdett még nevetni is. -"Nincs semmi." 



08-04-13 | még nincsenek kommentek
Kategóriák: Novella
írta: rizspapír

Az orgonista

A sikatorok egyike egy kis terre nyilt. A korben sorakozo spalettas ablakok, suru kapualjak meghatraltak kisse, a hangzavar is enyhult, csak a szarado ruhakat csapkodta erosebben a szel. Az egesz teret bevilagitotta a Nap. Jobb oldalan, evszazados konoksagaval a Miasszonyunk templom allt.

Benyitottam hatalmas ajtajan. Ahogy a naprol az arnyekba ertem, a templom husebe, mintha a szemem csuktam volna le. Kerestem egy jo helyet magamnak. Semmikepp sem az elulso padsorokban, nem is kozepen, de azert teljesen nem is hatul. Igyekeztem pont szemben lenni az oltarral. A szimmetria miatt.

Atlagos barokk templom volt. Szines ablaktablakkal, csavart oszlopokkal, patetikus hangulattal, konnyezo Madonnaval, halott Jezussal.

Egy ideig meg motoszkaltak hatul az egyik szentnel, paran a tavozni keszulok kozul a szenteltviztartoknal toporogtak, aztan mindenki eltunt. Onnantol egyedul ulhettem a templom csondjeben. El is telt bo negyed ora, mikor eszembe jutott, hogy tovabb indulok.

Am akkor, varatlanul ratette valaki az ujjat egy orgonabillentyure. Erosen utotte meg, s a mely panaszos rezges vegigcikazott a templomhajon. Aztan jott egy masik, de a kez ezt a hangot valamivel gyorsabban visszavonta.

Kis szunet kovetkezett. Mire vettem volna a levegot, hogy na akkor most elindulok, egyszer csak belekezdett az egesz orgona a rengeteg sipjaval. Lassan, sokkal halkabban, ugyanolyan melyrol es tovabbra is panaszosan indultak a hangok. Ernyedten baratkoztak egymassal, mint akik tudjak, hogy sok jo ugysem var mar rajuk. Igy aztan, mintegy beszelgetesbe elegyedtek, konnyeden valtak dallamma, s ettol talan kisse meg is erosodtek.

Ez a szomorkas harmonia aradt-aradt csak egyre, eloszor gyongen, majd egyre hatarozottabban. Mignem mar biztos volt, hogy a hangok dacolnak, sot lazadozni kezdtek, aztan mar majdhogynem haragosak voltak, s egyre inkabb megduhodtek, annyira, hogy szejjel akartak szakitani az orgonat. De ez sem lehetett eleg nekik. Kettebe akartak hasitani inkabb az egesz templomot! Az oreg templom csak ugy sajgott bele.

Maria rettenve kapta fel a fejet, es persze kiejtette kezebol a kisdedet. Az bombolve gurult be a gyontato szek ala. Oldalvast a falon a staciok Krisztusai uvoltve dobtak le vallukrol a keresztet es okollel rontottak neki a romai katonaknak. Az egyik megporgette maga korul a keresztet, elhajitotta, es letarolta vele a Golgota toveben allomasozo komplett hadtestet. Az utolso Krisztus, mielott meg megdoftek volna landzsaval a mellet, szimplan csak leugrott a keresztrol, ra a katonak fejere aztan nevetve elszaladt. Kesobb Maria Magdalena futott ele, hogy sirva olelkezzenek, es Jeruzsalem kellos kozepen, fenyes nappal vegre szajon csokolhassa titkos szerelmet.

A templom eg fele megnyilo mennyezeten angyalok dugtak be a fejuket es rutul vicsorogtak e vilagra, raztak az okluket es karomkodva dobaltak harsonaikat a kopadlora.

Szent Jakab pedig egyszeruen kiugrott cellajabol es tebolyult nevetessel nekirohant a fooltarnak. Az oltari szentseget aztan tiszta erobol belevagta annak legkozepebe. A Krisztus Teste kozben mind kiszorodott a foldre, de o csak kopott egyet.

A zenemu csucsan pedig maga Isten zuhant keresztul a mennyezeten, le a melybe, arccal a marvanypadlora. Nagyot dondult a templom, beleremegett az egesz vilag.

Hát igy játszott aznap a templomi orgonista. Nagyon megharagudhatott Istenre. En batortalanul tapsoltam parat, és még a zene hatása alatt, enyhe sokkban botorkaltam ki a kapun a fenyre.

 

08-01-21 | még nincsenek kommentek
Kategóriák: Spanyolország
írta: rizspapír

Tavasz

Ma tiz orakor kinyitottam a szemem, mert a Nap besutott az ablakon es az arcomat melengette. Egy ideig csak nezegettem, ahogy a napsutes vegigsimitotta a fuggonyoket, az asztal lapjat, a falat, a takaromat. Csendben kibujtam a paplan alol, odasetaltam a teraszajtohoz es kinyitottam. Na es akkor meg bearadt rajta az ismeros, pezsdito tavaszi levego. Es akkor igy mar volt tavaszi napsutes es tavaszi levego is. Ez mar annyi minden egyszerre!

Aztan lezuhanyoztam, feloltoztem es lesetaltam az etterembe kavezni. Mar elore meg volt teritve. (Es mar tenyleg tulzas.) Mikozben reggeliztem, mar tudtam, hogy amint befejezem, felszallok a villamosra es kimegyek a tengerhez. 

A tengernel aztan lehamoztam magamrol az osszes leveheto ruhat, es felhajtottam es felturtem es gazoltam a tengerben, vegig a parton. Setaltam a meleg homokban, aztan ujra a tengerben, lehajoltam, hogy megmossam az arcom, lefekudtem a homokba. Aztan felultem es a horizontot neztem es a feher vitorlasokat. Aztan ujra a vizhez mentem es neztem, ahogy sodorja, fodrozza a homokot, es kis kagylokat tesz a labam ele.  Es ezt csinaltam egesz delutan. A Naptol idokozben kipirosodott a derekam, a karjaim, a labaim. 

Ugyhogy holnap talan furdoruhat is viszek!

 

 

 

08-01-19 | 2 komment
Kategóriák: Spanyolország
írta: rizspapír

Az ajándék

A ház a töltés mellett állt. Valaha vámházként szolgált, most Gál néni a tulajdonosa. Hogy kis nyugdíját kiegészítse, kiadta albérletbe a ház hátsó szobáját. A lakók sokszor váltották egymást, de Gál néni arra az egyre mindig nagyon ügyelt, hogy az illető nő legyen és gyermektelen. Nem volt már szüksége gyereksírásra, zsivajgásra, épp eleget hallgatta fiatalasszony korában éveken át két átokverte rossz fiát. Legalább ha megérte volna - gondolta néha - de rám se nyitják az ajtót.

Megannyi rossz tapasztalat után a hirdetésbe pontosan beleíratta: " Szoba kiadó GYERMEKTELEN nő részére." Azelőtt csak úgy sorjáztak a bajba szorult nők. Egy-két, de volt, aki három gyerekkel is beköltözött volna a szobájába. Na nem, ebből nem kért.

Férfiak persze szóba se jöhettek. Hallott ő már nem egy tanyasi rablógyilkosságról, amit öregasszonyok ellen követtek el. Rettenetes. És ez a hely is messze esik a várostól. Ha hat disznó menekülne egyszerre visítva a böllérkés elől, ezen a vidéken azt se hallaná meg senki.

Az emberek nem mindig szeretnek látni vagy hallani. Ő se. Ezek a nők is a kölykeikkel. Volt, amelyik képes volt és sírni kezdett. A büszkékkel volt a legkevesebb gond. Ők meghallották a "nem"-et, és már fordultak is ki az ajtón. Istenverte szerencsétlenek.

Errefelé csak a vonatok zakatolnak, csikorognak a síneken. Néha, mikor elrohannak az vámház mellett, beletülkölnek az éjszakába. Gál nénit sokszor bosszantotta ez: - Bolond masiniszta, mintha lenne mit köszöngetni az átkozott múltnak!

Karácsony közeledett éppen. Az alsókonyhában ilyenkor már nem lehet megmaradni. Keresztülfújja a szél. Gál néni nem csodálkozna azon sem, ha az Alföld felől vágtató egyik éktelen vihar egyszer elfújná az egész kócerájt. Ezért télvíz idején mindig a kisszobába húzódik a hideg elől és a rádiót hallgatja. Úgyis egyfolytában rakni kell a kis vaskályhát, hogy meleg maradjon a szoba. Jó előre megvette a Rádió- és TV újságot, bevásárolt olcsó ebédekre valót is. Mióta beköltözött a hideg a konyhába, amúgyse igen főz. Igaz, enni is alig eszik valamit. A rádióból karácsonyi énekek szóltak, templomi kórusművek, ő pedig a TV újságot böngészte. Egyszercsak felállt, odalépett a rádióhoz és kikapcsolta.

A hangokat hirtelen beszippantotta a rádió. Visszavonta a dallamokat, mintha már jó ideje csend lett volna a szobában. Szinte hasogatni kezdett belé a dobhártyája. Önkéntelenül is fülelni kezdett, de a vonatok mind elmentek, mintha soha nem is lettek volna, a varjak is eltűntek, és egyetlen kutya sem ugatott a töltés mentén sorakozó udvarokban. Milyen irdatlan a csend. - jutott eszébe.

Nem tudta, mihez fogjon. Körbenézett a szobában. A szeme a kredencre állított, kis vázához támasztott képeslapon állapodott meg. Azt fogta meg most és visszaült vele a fotelba. Homályosan emlékezett, hogy ezt a lapot még évekkel ezelőtt ő választotta, és nem abból a célból, hogy bárkinek is elküldje. Ezt kezdte most nézni.

Egy mesebeli városkát ábrázolt, színes házikókkal, rajtuk a melegfényű ablakokkal, melyek elhúzott függönyei mögött karácsonyfák gyertyái csillogtak. A képen sűrű, nagy pelyhekben hullt a hó. A girbe-gurba utcákon gyerekek szánkóztak. A házak, templomok tetejét, a kis tereket vastag fehér hótakaró borította.

Ölébe tette a lapot. Eleget látta már. Most a szobát kezdte nézegetni, csak úgy, céltalanul. Lassan az ablakra esett a tekintete, mely most a szoba tükörképét mutatta, s benne őt, ahogy ül ott a fotelban. Szinte beleveszik. Nem is számított rá, hogy ekkora már a sötétség odakinn. Jócskán eltelt az idő. Kikecmergett a fotelból, hogy az ablakhoz menjen.

Gál nénit nem szerették az emberek. Vonásait megkeményítette az idő. A harag, melyet sorsa iránt érzett, már réges-régen belekövült a lelkébe és sötét árkokat vésett a bőrébe. Furcsállva, idegenkedve figyelte arcát az ablak tükrében. Nem így emlékezett magára. Hogy elcsúfít az öregség. - erre gondolt.

Inkább lekapcsolta a villanyt. Odakint a szürkület éppen befejeződött. A szobában lévő tárgyak mélyre süppedtek a sötétségbe. Tanácstalanul érezte magát. Mintha minden ami élő, hirtelen elröppent volna mellette, kimenekült volna, ki az ajtó résein, magára hagyva őt azzal a néhány bútorral, melyek most tanácstalanságát figyelik.

Belekapaszkodott gondolataival a kinti tájba. Az ablakon túl hó szikrázott egy lámpaoszlop erős fényétől. A szóródó fényben most a rozoga kis hidat is láthatta a patak felett. Emlékezett, hogy háromlépésnyi az egész. Parányi egy híd, ahogy a patak is az. Át lehet lépni és mégis híd ível át fölötte. Micsoda pazarló a gondviselés! - gondolta, és mosolyát a keserűség kissé összehúzta.

A sötétségből váratlanul egy alak bontakozott ki. Gál néni meghökkent, aztán eszébe jutott, ki lehet ez. Az alak szatyorral baktatott a patak túloldalán. Sokszor láthatta már az évek alatt. Az illető sok estét eltöltött már itt, egy tömött cserjéktől védett szélcsendes helyen. Egyszer látta, mennyi mocskot halmozott fel abban a vacokban. Pokrócok, műanyag flakonok. Gál néni utálta, hogy ide járkál, irtózott tőle, dehát az ott a senki földje, nem nagyon tehetett semmit. És hát végülis ártalmatlan volt, ez kiderült az évek alatt.

Az, most is, mint rendesen elrendezte fekhelyét, dobozok lapjait, nyirkos pokrócokat, és nehézkesen ledőlt rájuk. Gál néni azelőtt soha nem nézte, mit csinál az öreg. Most látta, ahogy lefekszik, és már figyelhette vagy negyedórája, de az alak nem mozdult meg többet. Meg se mozdul? Lefekszik, és meg se mozdul? Hát egyből elalszik ez? - hitetlenkedett. A magára húzott kabátban olyan volt, mint egy hóban ottfelejtett súlyos zsák.

Gál néni kióvakodott a konyhába. Elkezte egy dobozba pakolni a megmaradt kolbászt, kenyeret, egy kis beiglit is, és a brandyt - volt még vagy fél üveg -, ő úgyse nagyon issza.

A patak felé vezető kertkaput nem használta már évek óta, a hó alól meredezett a rengeteg elfagyott gyom, amit nem vágott le ősszel. Nagyot csikordult a kapu, mikor kinyitotta. Gál néni visszafojtott lélegzettel a zsákra meredt, hogy megmozdul-e. Mikor látta, hogy nem, elindult felé. Ropogott a hó a talpa alatt, ahogy vigyázva, nehogy az ócska deszkapalló recsegjen alatta, átlépkedett a hídon.

Lassan közelítette meg a fekvő alakot és letette mellé a csomagot. Úgy helyezte el, hogy ébredéskor első pillantása ráessen. Álldogált még egy darabig és hallgatta az alvó lélegzetvételét.

Csak nagysokára nézett fel az égre. Milliónyi csillag ragyogott rajta és éles, tiszta fénnyel világította be a földet.

07-12-31 | 2 komment
Kategóriák: Novella
írta: rizspapír

Tengerparton

Szoval az lesz a rendszer, hogy mindennap melo utan a tengerparta megyek, es ott fogok szepen felkeszulni a masnapi foglalkozasaimra.
Elkepeszto testeket latni a parton. Mennyi test egyszerre! Es mintha keves lenne szep. Persze ez nezopont kerdese, mert tulajdonkeppen akar mind lehetne szep is. Ha mas nem, akkor a valla, vagy az arca, vagy a legalabb a haja biztosan szepen csillog a Naptol.
Na es ott vannak az afrikai feketek. Nagyon szepek, a legtobbjuk anatomiai tokely. Es milyen szep rajtuk az arany/ezust ekszer! A szines ruhaik, a nok hajaba font gyongyok, a hajukra csavart turbanok.
Vannak spanyol szepfiuk is, ott setafikalnak, flangalnak fel-ala, mind egy-egy kis torreador. Batran beleneznek a szemedbe, hiaba, hogy ok a megfigyeles targyai.  Az is latszik viszont, hogy mig a fekete ferfi genetikai alapon szintiszta izom, addig emezek rettenetesen sokat kuzdhettek a fitnessteremben. Ami persze az elonyukre szolgalt. Csak hat milyen igazsagtalan ez. Es egy oregedo fekete ferfi teste is nagyon szep.
Az is kedves latvany volt, ahogy a tenger partjan kozvetlenul, ket szerelmes egymasnak passzolgatta a szivacslabdat. A fiu sokat nevetett, kedveskedve cukkolta a lanyt, furgen es nagyokat vetodott a labda utan, egyszoval latszott, hogy pont tokeletesen boldognak es elegedettnek erzi magat. Es az is latszott, hogy szereti lanyt, nagyon is, nagyon kedves és figyelmes vele. Es a lany sem volt kevesbe boldog. Az az imadott no hatalmas remegos, nem is tudom, de valahogy itt-ott talan tul borredos, orias kiterjedesu comjait hosiesen fel-felrantotta, egyiket a masik utan, ugy szokkent a labda utan. Ehhez egesz felsotestet, s vele a hosszan eloreturemkedo hasi szakasz harom zsiros redojet (amire mellei tamaszkodtak), s az alatta bizonyara letezo hasizmokat is latba kellett vetnie. Nagyon-nagyon nehez lehetett neki. Igy aztan egesz felso teste, s vele a belathatatlanul nagy mellek oldalvast ringtak, majd vissza. Ez pedig sajnos egy tamado elefantta tette ot hasonlatossa. Az biztos, hogy a nagy hatizom kompenzacios munkaja nelkul nem ment volna. Nem ment volna!
Es ebbol is mi a tanulsag? (Amit a lany mondhatna nekunk az arcunkba nevetve?) Hogy a szerelemnek meg ez sem szamit. Es hogy a sok onertekelesi problemas, anorexias, bulimias, testkepzavaros, orokke nyavalygo hulye nok es ferfiakat meg nem szerette igazan senki se!
  
Na meg aztan ugyan vege a bikaviadal szezonnak (aug, szept. szunet Valenciaban), de elsetaltam az arena mellett, es bementem a helyben talalhato muzeumba. Lathattam egy filmet egy (gyalazatos) bikaviadalrol, mely film helyben keszult, az egyik legismertebb es legsarmosabb torreador foszereplesevel.
Nah, ebbe most nem kezdek bele, majd maskor elmeselem.
07-07-29 | 4 komment
Kategóriák: Spanyolország
írta: rizspapír

Szabadság

Na, itt dolgozom most Spanyolorszagban. Olyan rendszeres, nyugodt es pihenteto eletet elek, mintha egy masik ember lennek. Itt minden rendben van. Itt csak a melora kell koncentralni. Itt nem rohangalok, nem szervezek, nem oldok meg problemakat. Szigoruan csak munkaidoben. Annyit lehetek egyedul, amennyi csak jolesik. Munka utan, ha ugy dontok bemegyek a belvarosba (2 metromegallo), egyszeruen fogom magam es bemegyek. De ha ahhoz van kedvem, hogy kimenjek a tengerpartra, akkor kimegyek. Es addig maradok, ameddig csak akarok. Csak mellekesen figyelek oda az ido mulasara, vagy hogy mikor megy visszafele az utolso villamos. Csak az utolso villamos erdekel, a tobbi hidegen hagy. Kotelezettsegeim gyakorlatilag nincsenek. Semmi de semmi. Talan annyi, hogy vigyaznom kell magamra, hogy masnap munkaba tudjak allni. Ennyi. A tobbi ido mind az enyem, es arra forditom amire csak akarom. A tengerparton egyebkent mindig fuj a szel. Es ejjel is meleg a levego.
Amikor mar nem akarok tovabb egyedul lenni, akkor magammal hivom valamelyik munkatarsamat. Vagy kimegyek a nappaliba dumalni.
Azon igyekszem, hogy minel tobb orat kielvezhessen a tudatom ebbol a szokatlan szabadsagbol.
Na most megyek, mert zar a hely. Adios
07-07-27 | 2 komment
Kategóriák: Spanyolország
írta: rizspapír

Fogyókúra

- Asziszem egy kicsit fogynom kéne... holnap kezdem!
- Jó, de ne egy darab zsírszalonna marcangolásával kezdd!
07-05-07 | 1 komment
Kategóriák: Gyereklélek
írta: rizspapír

Dehidratáció

Egész éjjel fél literes, mindenféle színű és formájú bögrékről és poharakról álmodtam. Először a kedvenc vizes bögrémről. Megláttam, ahogy ott áll az ágyam mellett a földön, és tele (telis tele) van hideg vízzel. Olyan hideg volt benne víz, hogy párás volt a pohár fala. Nagyon megörültem neki, odaléptem és felhajtottam. Levegőt csak alig vettem közben. Nagyon-nagyon jólesett, de talán ha egy percnyi kielégülést okozott, valamiért újra kínzó szomjúság fogott el. Körbenéztem, ott volt a sok színes, csíkos, pöttyös, zsiráfos, macskás, mindenféle bögre, de bennük egy korty víz se. Ez felbosszantott, és leszaladtam a konyhába. Kinyitottam a hűtőt. Egyértelműen arra számítottam, hogy az majd tele lesz gyümölcslevekkel és lesz benne kancsóban citromos tea, és sok-sok (minimum egy rekesz) enyhén buborékos ásványvíz. De nem így történt. A hűtő üres volt, és ami még fájóbb, hogy por lepte be a polcait. "Ez a hűtő csontszáraz."- gondoltam. Odakaptam a fejem, ahol a csapot reméltem, de az eltűnt, mintha sosem lett volna ott. A csap helye növényektől roskadozott. Közelebb mentem, hátha benőtte a csapot a sok virág, s ott van, csak nem látni. És akkor láttam, hogy nem is a saját virágaim azok, hanem valami idegen borostyán. Akkor azt gondoltam: "Na persze, a borostyánnak nem kell sok víz." Mintha nehezteltem volna a borostyánra.
Reménytelennek kezdtem látni a helyzetemet. Ekkor megérkeztek a barátnőim. Aranyosan és hülyén viselkedtek, ahogy olykor szoktak, visongtak meg nevetgéltek és nagyon színes ruhákba voltak öltözve, persze mindegyiknek pohár volt a kezében. Pezsgőspohár. "Pezsgővel nem sokra megyek."- gondoltam, és kijelentettem, hogy most mindenki rögvest beül az autóba és elmegyünk a Tescoba. (A Tescoba.) Nagyon örültek, mindenki lelkes volt. Én mogorva voltam, nagyon gyorsan mentem, nyomtam a gázt és csak egyvalamire tudtam gondolni; mikor bonthatok már fel egy doboz narancslét.
Odaértünk, én türelmetlenül előrerohantam. Kosarat sem vettem, csak átrontottam a kordonon és szúrós tekintetemet a gyümölcsleves részlegre szegeztem. Nyílegyenesen értem célba. Két határozott és erőteljes mozdulattal kibiztosítottam a narancsleves dobozt és átadtam magam a vígasztalásnak. Annak ugyanis, hogy most mindenért megkapom a kárpótlást és annyit ihatok, amennyit csak akarok. Az agyam lassította ezeket a pillanatokat, ömlött a narancslé, én nagy kortyokban ittam, de hirtelen, természetellenes hirtelenséggel elfogyott. Nagyon hamar elfogyott, ha mondom. Felbontottam egy másikat, azzal is ugyanez történt. Minden idegszálammal a narancslére koncentráltam, éreztem is, hogy de jó, iszom, és hideg és édes, de hiába, elég nem volt, szomjas maradtam.
Akkor arra gondoltam, hogy biztos az a baj, hogy narancslét iszom, és a körtelétől már biztos jobban lennék. Kipróbáltam, de nem így lett.
Akkor kitaláltam, hogy csakis az lehet a baj, hogy mindig egyfélét iszom egyszerre, de ha keverném, ha mixelném, ha megbolondítanám, ha össze - vissza öntözgetném őket, akkor már végre jó lenne és elmúlna ez az elviselhetetlen szomjúság.
És akkor a Tesco gyümölcslétől ragacsos, hideg kövén találtam magam a barátnőimmel, amint ott ülünk, fetrengünk viháncolva, tökrészegen (?) mixeljük a pezsgőspoharakba a gyümölcslét, locsoljuk szanaszéjjel, hűtjük magunkat, meg egymást a sok körte, alma, grapefruit, multivitamin, meggykészítményekkel. A továbbiakban így, de csakis így bírtam ki a gyötrő szomjúságot álmomban, míg végre felébredtem.
07-04-04 | 1 komment
Kategóriák: Álom
írta: rizspapír

Amerikai szépség

Emlékszem, egyszer megnéztem az Amerikai szépséget. És aztán eltelt pár év.
És mostanában volt az, hogy egyszer csak felkelek reggel, jövök-megyek, intézkedek, és ahogy megyünk bele a délutánba valami furcsa érzésem támad. Rám tört valami! Már éppen kezdem korholni magam, hogy ne hagyjam már, hogy hülye szentimentális hangulatba kerüljek, de az csak tartja magát, csak makacskodik.
Aztán már nem tiltakoztam, mert valahogy csak azt éreztem, hogy nemár, hogy mindenkit szeretek! Mi van velem? Aztán nem bírok leállni, végiggondolom, hogy mennyire szeretem őt is, meg őt is, úristen, belé meg szinte már szerelmes vagyok, úgy szeretem! És akkor ráadásul még tavasz is van, és valahogy repkedni támadt kedvem, meg végigszaladni a buszmegállóig, és mindenkire rámosolyogni. És ez sehogy sem akart múlni. És akkor nem is tudom, de este felé már végképp túlzásba estem, és csak azon kaptam magam, hogy meghatódott vagyok és amit érzek, arra leginkább az a jó szó
És eszembe jutott, hogy az Amerikai szépségben a férfi mintha úgy fogalmazott volna, hogy "túlcsordul" benne, amiket érez. És igen, annyi, de annyi jó történt már, hogy az elviselhetetlenül gyönyörű.
07-03-23 | még nincsenek kommentek
Kategóriák: Rizspapír
írta: rizspapír

Amerikai szépség

Emlékszem, egyszer megnéztem az Amerikai szépséget. És aztán eltelt pár év.
És mostanában volt az, hogy egyszer csak felkelek reggel, jövök-megyek, intézkedek, és ahogy megyünk bele a délutánba valami furcsa érzésem támad. Rám tört valami! Már éppen kezdem korholni magam, hogy ne hagyjam már, hogy hülye szentimentális hangulatba kerüljek, de az csak tartja magát, csak makacskodik.
Aztán már nem tiltakoztam, mert valahogy csak azt éreztem, hogy nemár, hogy mindenkit szeretek! Mi van velem? Aztán nem bírok leállni, végiggondolom, hogy mennyire szeretem őt is, meg őt is, úristen, belé meg szinte már szerelmes vagyok, úgy szeretem! És akkor ráadásul még tavasz is van, és valahogy repkedni támadt kedvem, meg végigszaladni a buszmegállóig, és mindenkire rámosolyogni. És ez sehogy sem akart múlni. És akkor nem is tudom, de este felé már végképp túlzásba estem, és csak azon kaptam magam, hogy meghatódott vagyok és amit érzek, arra leginkább az a jó szó
És eszembe jutott, hogy az Amerikai szépségben a férfi mintha úgy fogalmazott volna, hogy "túlcsordul" benne, amiket érez. És igen, annyi, de annyi jó történt már, hogy az elviselhetetlenül gyönyörű.
07-03-23 | még nincsenek kommentek
Kategóriák: Rizspapír
írta: rizspapír

Meccs

- Képzeld, ma az udvaron a  lányok ellen játszottunk! Domi átment hozzájuk kapusnak, mert félnek a labdától. Cö.

- Na és, mi lett?

- 25:3-ra győztünk.

- Három gólt beadtak nektek?

- Hát igen, mondjuk azokat a kapus rúgta, de mindegy. Nem játszottak azért rosszul. A végére már egészen belejöttek! Szóval nem ők voltak a bénák. Mi voltunk túl profik.

07-03-14 | 1 komment
Kategóriák: Gyereklélek
írta: rizspapír

Ez normális?

- De most mit csináljak? Már tiszta pánikban vagyok! Még három hét, és hozzá kell mennem feleségül! Jézusom! Most már naponta többször is arról fantáziálok, hogy nem vagyok ott a templomban. (Régebben egész más dolgokról fantáziáltam vele kapcsolatban. Bahh!) Ott várnak, forgolódnak, egyre ijedtebben duruzsolnak, főleg az "anyósom" meg az "apósom" (JÉZUSOM!), mire nagy nehezen rájönnek, hogy soha nem is leszek ott! Ó, és hát nagyon nagy megnyugvást érzek, mikor arra gondolok, hogy hangsebességgel repül velem egy repülő, és épp a legtávolabbi helyre tartok vele, ahová csak eljuthatok! És isten bocsássa meg nekem, de a repülőn az első dolgom flörtölni a pilótával, vagy a stewarttal, vagy az utasokkal, vagy egyszerre az összessel, kit érdekel, és közben nevetnem kell féktelen örömömben, hogy megúsztam az egészet! Szóval szerinted ez normális? Mondj valamit, kérlek, kérlek, könyörgöm!

 

07-03-06 | még nincsenek kommentek
Kategóriák: Stílus- és/vagy ujjgyakorlat
írta: rizspapír
Régebbiek | Végére »